Bánki Benjáminról. Tizenéves korában kiemelkedik iskolatársai közül: nemcsak a Kazinczy-mozgalomba kapcsolódik be eredményesen, hanem jó verseket is ír. A családi-baráti-iskolai közeg azonban nem elég tág, szélesebb fórumot keres magának.

Mindkét terület a hasznára válik: a „Szép magyar beszéd” mozgalomban az értő-értető tolmácsolás igénye az adott szöveg igényes megismerését követeli az előadótól; a költőnek pedig ügyelnie kell arra, ismét Weöressel szólva: „…a versben hangzásbeli kötöttséget lelünk, mely nincs meg a közbeszédben és prózában, de hozzá hasonló van a zenében. A költészet tartalmilag fogalmi, formailag auditív művészet” (ugyanott). Bánki Benjáminnak felolvasóként gondolatokat kell meghangosítania: meggyőződésem, hogy ez nagy segítség a költő Bánki Benjáminnak. Kányádi Sándor történetével szólva: „A vers az, amit mondani kell” (Vannak vidékek, 5).

Csak a

Csak az öreg fenyőfákat,
Tűleveleket, ágat,
Hintaágyat.
A világmegváltó mákat.
És az eltékozolt mákat.
A szökőkutakat,
A szőlős utakat,
A kertet, az udvart,
Hogy önmagamnak hányszor hazudtam.
A parkot,
A partot,
Északot és delet,
Meztelenségében a nyári életet,
Csak a fényt,
A tényt,
Hogy szabadok vagyunk.
Hogy ne legyen semmi, amit itt hagyok. Hagyunk.
A pénteket,
Egy hetet,
Két hetet,
Majdnem 3 egész hónapot,
A várva várt holnapot,
Az éjeket,
A képeket
Sem hagyom itt.
Ne vedd el, még ne!
A sétányt,
A szép lányt,
A magányt.
Téged.
A futást.
Téged.
A bambulást.
A nem-tudást.
Téged.
Hogy akár biciklimmel mennék
Elébed.
Téged.
A könyveket,
A könnyeket,
Az ötletet,
Öt hetet.
Hat hetet.
Hét hetet.
Képzeled
Mennyire félhetek,
Hogy minden elveszik.
Majd az őszök, a telek, a tavaszok elveszik.


A verseket.
Igen, a verseket, azokat itt hagyhatod nekem.
Éneked. Énekem.
Az utazást.
A sorok mögötti egymásra utalást.
Kutatást.
Hátha meglelem.
Kérlek,
Ne fordulj ellenem.
Hiányolom a végtelent,
A véletlent,
Az első találkozások feszengését,
A második találkozások feszengését.
A harmadik találkozásokat úgy általában.
Hogy egyáltalán te és én még...
Az oszlopokat,
A mondatokat,
A mólókat,
Hangszórókat,
Zajt.
Bajt.
A derűs napokat, esőt,
Zivatart.
De a strandokat sem hagyom itt.
Szeretem őket nagyon is.
És viszem. Ha hagynád.
Ha ideadnád.
De nem, mert most az elmúlás nesze,
Az elhidegülés, ez az anti-tündérmese,
Nem hagy visszamenni.
Nincs már semmim. Ennyi.
Csak a... Csak a... Csak az emlékek,
Csak az, hogy elmentem és már nem állhatok újra mellétek.
Csak az, hogy egyre egyedül sorvadok.
Csak a mertek, csak a csakok.

Ősz kisasszony
 
ősz kisasszony, egy éve,
hogy
ennek elkezdődött
évszaka.
lyukat ütött. igencsak
fogy
szívem, mint az éjszaka.
kalapál, és dobol falán
szívemnek, mint záporok.
s ki szenvedett az nevet
talán,
vagy némán ríva háborog?
mert mindig, ha vége
tényleg
egy kicsit akkor
meghalok.
belém nyilall, mérgez, én
meg
remegek, mint felkarok.
 
szerettem én, félszegen,
olyan volt ez, mint egy
kezdet.
a kisasszony lett
ékszerem,
s okozta e szörnyű
vesztet.
szívemben most üres
foltok
jelzik baljós híredet.
azt kérik, hogy legyek
boldog,
s hogy írjak tarka
rímeket.
azt kérik, hogy éljek
újra,
hogy ne emésszem magamat.
de hogyan éljek maszkba
bújva,
írjak drága szavakat?
 
ősz kisasszony, nem
haladok,
az elmúlás, jaj,
futószalag.
ez nem volt más csak
szakaszok,
az én kádamnak dugója
vagy.
ó, te keserű október,
régen várom temetésed.
az idő kitűnő oldószer,
hogy feloldja szép
nevetésed.
ősz kisasszony, éles
késed
megölte a szerelmemet.
már nincsen más, csak
érvelések,
hogy meggyőzzenek,
szerettelek.

Honvágy

Szép, tágas barlang a tested
- pitvar, pince, szív aulája.
S kik egyszer e csodás kelepcébe estek,
nem feledik drága aurádat.

S jaj, ki búcsúzó, az visszavágyó,
mert ki elmegy, hidd el, félt téged.
Megbolondul illatától
bőrödnek – jaj, félédes.

Nem vagyok más, gyenge vándor,
idekötsz Te, ideköt Ő.
Tűnik minden, mint a kámfor,
ige vagy, s én igekötő.

Betűkeringő

Új élet van minden magban,
magzatban és csírababban,
minden üres papírlapban
kecses, ékes betű pattan
a költő tolla végéről.
A betű megremeg alattam,
s a költőszívből, véréből
szüli magát papírlapra,
s az indulat, mi rab volt, lappang,
kulcs forog bent, szívzár kattan,
s a betű megremeg alattam.

Minden iskolai padban
ezer elnyűtt gondolat van
és minden egyes kiskobakban
jó sok fáradt piszkozat van.
Betű ring és tovatáncol,
szójátszik és odaláncol.
A költő visel lelki sérvet,
vele kullog, elkísérget,
érv vonz még több, ezer érvet,
s itat vele lelki mérget.
Mit vár, boldog, mesés véget?

Mit vár? Puha, drága paplant?
Mit vár eme pillanatban?
Egy versben mennyi indulat van…
Mennyi zengő, néma ének,
ellentétek, csendes képek…
Mennyi csók és mennyi fájás,
búcsúzás és karérvágás…
Mennyi betű ring el, libben,
mennyi betű húz el innen,
kulcs forog bent, szívzár kattan,
s a betű megremeg alattam.

A kert nesze

Nézd, ahogy színarany égalj bomlik le,
szegélyezi a vénülő lombokat!
S fent egy felhő, mint porladó tollpihe,
Napba öltözik, kabátot gombolgat.

Nézd, a kövér élet ölembe roskad,
vajon meddig, hova kell még tartanom?
Jaj a gyerekkor, ha egyszer majd otthagy,
eltűnni látszik a színes tartalom.

Nézd, a köd óvja meztelen gyermekét,
a tájat, mely levetkezve szépeleg!
Füvön csiganyál fénylik, s a kert neszét,
a bogáréneket hallom – létezek.

Nézd, szeretek én is, szeretek itt lent
levegőzni, s a csendben a kert neszét
figyelni, érezni, levetni ingem,
szabadon elszórni szívem szerteszét!

Nézd, mily napfényre ébredt fel a reggel,
füstnek fodrait – valahol égetnek!
S én fiatal, félő, törékeny testtel
dőlök neki az elmúló éveknek.

Nézd, a kövér élet ölembe roskad,
vajon mikor lesz utolsó alkalom?
Jaj a gyerekkor, ha egyszer majd otthagy,
lesz időm, sok a Mennybe áthallanom.

Nézd, madarak dalolnak a holt égen,
minden fájdalom és halál megtérül!
Ha patakká folyik mézízű vérem,
új testet formál, életet legvégül.

Nézd, a kövér élet szívemben omlik,
s bágyadtan suttog benne a kert nesze.
Ó, daloljál, szívem, daloljál holtig!
Csak akkor hagyd abba, ha majd elveszek.