Az, hogy egy munkahely miként kezeli a múltját, erősen meghatározza a jelenét. A nyugdíjba vonulókkal való viszony az aktív kollégákat is minősíti.
Elmondhatjuk, hogy a PTE Babits Mihály Gyakorló Gimnáziumában hagyományos és meghatározó jelentőségű a már „elballagott” munkatársainkkal való kapcsolattartás. Szeretettel várjuk őket rendezvényeinkre, teaházainkba, hagyományos tanári karácsonyunkra. A tavalyi tanévben az amúgy is összetartó nyugdíjas közösségünk klubot hozott létre, hogy rendszeresen találkozzanak, együtt legyenek, hiszen sok-sok közös év és élmény áll mögöttük.
Mária néni 1918. szeptember 26-án született. Dr. Buvári Andrásné, Mária néni születésének 100. évfordulóján kivételt tettünk, az iskola négy tagú delegációja kereste fel a tanárnőt, hogy személyesen köszöntse a jeles alkalomból. (A küldöttség tagjai voltak: Sulyok Andrea igazgatónő, Vörös József fizika szakos tanár, Kránicz Attila, az interjút készítő diák és Müller Bálint diák fotós.) A PTE rektora, Dr. Miseta Attila oklevélben gratulált az ünnepeltnek.
Fotó: Müller Bálint 12.B
Mária néni a Pécsi Tudományegyetem Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium Babits Mihály Gimnáziumának, az egykori Komarov Gimnázium és Szakközépiskolának matematika-fizika szakos tanárnőjeként 1964-1976-ig tanított, majd 1976-os nyugdíjba vonulása után még nyolc évig mint könyvtáros tevékenykedett.
Tudomásunk szerint Mária néni jól beszél németül, olvas franciául és angolul, a mai napig megőrizte szellemi frissességét és aktivitását. Iskolánk rendezvényeit a legutóbbi időkig látogatja. Négy leánygyermeke, hat unokája és hét dédunokája van.
Kránitz Attila 11. D osztályos diákunk készített vele interjút.
Ha belép a mai Babitsba, mi a legkedvesebb emléke, ami eszébe jut? Mennyiben látja másnak most, mint régebben?Változott-e valamit az iskola arculata?
Az én osztályom az iskolának a leghátrányosabb helyzetű osztálya volt. Abban az időben mindenkit fel akartak venni, aki középiskolába jelentkezett, és ők voltak az úgynevezett maradék. Ebbe az osztályba kerültek azok, akiket sehova sem vettek fel. Az osztályban összesen ötvenkét diák fordult meg az első és a negyedik évfolyam között, közülük is csak huszonketten jutottak el az érettségiig.A négy év alatt nagyon összetartó társaság lett belőlük, ragaszkodtak az iskolához és hozzám is. Eleinte, az érettségi utáni első években sokszor összejöttek nálam beszélgetni. Ezek az alkalmak ritkultak, de a 100. születésnapom tiszteletére soron kívüli, 49 éves osztálytalálkozót rendeztek, melyre 16-an eljöttek. Egyébként az akkori tantestülettel minden erőnkkel azon voltunk, hogy ezt a fiatal intézményt színvonalas, a város többi gimnáziumával versenyképes iskolává fejlesszük. Volt ott mindenféle segítség, korrepetálás, akiben bármi jót felfedeztünk, azt jutalmaztuk, még ha nem is volt olyan jó tanuló. Emellett igyekeztünk, hogy minél jobb közösséget hozzunk létre. A sok munka meghozta a gyümölcsét: ma a gimnázium a város rangos oktatási intézménye.
Fotó: Müller Bálint 12.B
Mikor kezdte meg pályafutását az iskolában?
Az iskolát 1963-ban nyitották meg, én 1964-től tanítottam ott. Pont szemben laktunk, úgyhogy csak át kellett sétáljak.
Mivel töltötte akkoriban a szabadidejét? Volt valamiféle hobbija?
A tanítás. Az érdekelt elsősorban, hogy egy gyereket egyénileg hogy lehet a „nem értéstől” a megértésig elvezetni. Ez volt az, ami kiskorom óta mindig is érdekelt. A tanítás volt mindig a szenvedélyem. Már harmadik elemista koromban két napig az osztályt tanítottam. „Osztálytanításban” sosem voltam jó. Egyénileg mindig jobban tudtam foglalkozni a gyerekekkel. Könyvtárosként nagyon sok olvasni szerető diákkal találkoztam, akiknek számos angol, francia és német nyelvű könyvet is ajánlottam. Sok versenyzővel is találkoztam matematikából, mert én segítettem nekik mindig a verseny adminisztrációjában. Rendszeresen jártak be a könyvtárba, leültek, tették a dolgukat, a nagyszerű légkör miatt kellemes érzés visszaemlékezni azokra az évekre is. Egyébként abban az évben költözött át a könyvtár abba a helyiségbe ahol most van, amikor onnan is végleg nyugdíjba mentem. Azelőtt a jelenlegi étteremmel szemben volt a bejárata, egy nagy terem volt.
Fotó: Müller Bálint 12.B
Úgy hallottam, hogy 89 évesen tanulta meg kezelni a számítógépet. Mennyire tudja tartani a tempót a mai, gyorsan fejlődő világgal?
Gépelni tudtam. Úgyhogy nem a kezdő tanfolyamra iratkoztam be, hanem a haladóra. Ezért a számítógép alapjait nem tudom, és sokszor bajba kerülök emiatt, de az életrajzunkat számítógéppel írtam meg. Ma is küldtek valamit nekem, de nem tudtam megnyitni, de sebaj, majd megkérem a lányomat, hogy segítsen.
Mi a legnagyobb csintalanság, amit még ma is veszélyesnek lát, de ennek ellenére persze megnevetteti?
Olyanra, amit mi csináltunk, nem emlékszem, de van pár, amikor velem szórakoztak, ennek ellenére nem haragszom rájuk. Az első még Nagykanizsán történt. Nem tudom már, milyen óra lehetett. Nagyon izgatottak voltak és szerették volna, hogy előbb legyen vége az órának. Felhúztak egy vekkert, amit aztán ráállítottak a kályha tetejére, úgyhogy tíz perccel hamarabb csengettek… Mikor utolsóként kiléptem a teremből, csodálkoztam is, hogy semmi zaj nincs a folyosón…
Ha tehetné, milyen tanácsot adna az akkori húszéves önmagának? Van-e, amit ma úgy gondol, hogy másképp kellett volna csinálnia?
Nem. Lehet, hogy talán kevésbé kellett volna olyan keménynek és szigorúnak lennem…(Lánya csodálkozva tekintett rá, hiszen – elmondása szerint – édesanyja mindig a türelméről, toleranciájáról volt híres.) De semmit sem bántam meg. Diákként énekkarba is jártam, terveztem, hogy ha nyugdíjas leszek, ismét beállok egy kórusba énekelni, ami végül nem valósult meg.
Hogyan változtatták meg a XX. század eseményei családja sorsának alakulását?
A második világháborút átéltük. Édesapám katonatiszt volt, Kolozsvárott volt tábornok. Én abban az időben Pesten éltem. Ott végeztem az egyetemet, 1941-ben kaptam meg a matematika-fizika szakos tanári diplomámat a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1943-ban házasodtunk össze ugyanilyen szakos férjemmel, majd őt behívták katonának, én pedig hazamentem a szüleimhez Kolozsvárra. Ahogy közeledett a front, menekülnünk kellett nyugat felé. Ahogy Szolnokra értünk, tapasztaltuk, hogy a pályaudvarát előző éjjel bombázták szét. Nem sokon múlt, hogy mi is odavesszünk. Az öcsém, aki a háború előtt katonatiszt volt, mint főhadnagy szolgált. A háború után megválasztották valami tisztviselőnek, úgyhogy 1956 után hat évig volt börtönben. Férjemmel mi a háború után Nagykanizsára költöztünk, ott kezdtük a tanári pályát. Én ugyan még évekig – míg a sorban született gyerekeink kicsik voltak – otthon vállaltam korrepetálást, s csak '57-ben léptem be az ottani gimnáziumba tanítani. 1962-ben Pécsre költöztünk. Két évig a Janus Pannonius Gimnáziumban tanítottam, onnan hívott át az akkori igazgató az Újmecsekaljai, majd Komarov Gimnáziumba.
Fotó: Müller Bálint 12.B
Mária néni fáradhatatlanul mesélt, hihetetlen részletességgel hívta elő emlékeit. Szívesen hallgattuk volna őt tovább is, de nem szerettünk volna visszaélni a vendégszeretettel és őt nagyon kimeríteni. Bízunk benne, hogy a fenti sorok visszaadják azt a hihetetlen élményt, amit a vele való találkozás számunkra jelentett. Mária néni, a 100. után is tartalmas és egészségben teljes éveket kívánunk!
